Állati segítőim az életem során

Minden megélt örömteli élményünk ahhoz akar elvezetni, hogy fókuszáljunk a szívünkre, mert ha a szívünkre koncentrálunk, az kihoz az elméből. Persze sok-sok gyakorlással és tudatossággal lehet ezt elérni. De arra jöttem rá, hogy az állatok azzal, hogy feltétel nélkül képesek elfogadni, mutatják nekünk a szeretethez, a szívünkhöz vezető utat.

18 évvel ezelőtt kezdődött velem ez a történet, és erre csak most lettem tudatos. Amikor a spiritualitás útjára léptem, akkor jelent meg az első "állati segítőm" az életemben, fizikai szinten. Fogalmam sem volt akkor, hogy mi veszi ekkor kezdetét. Arra jöttem rá, hogy minden új életszakaszomban egy új állati segítő került az életembe. A nagy változásokon segítettek mindig átmenni és sok mindent tanítottak.

Ugyan, vidéken nőttem fel, és 18 éves koromban költöztem fel Budapestre. Annyira lefoglalt a sok újdonság és a nagyvárosi élet, a munka, hogy nem foglalkoztam egyáltalán a természettel, vagy az állatokkal. Valahogy kiestek a figyelmem középpontjából. Évekig albérletben éltem, vándoroltam egyikből a másikba. Mindig viccelődtem is vele, hogy szinte már minden kerületben laktam.

Éppen az első saját kis lakásomba költöztem, és sikerült mindent berendezni, mikor is megláttam egy hirdetést, egy cicamentő egyesület felhívását. Rákattintottam az oldalukra és elkezdtem pörgetni és nézni az örökbefogadható cicákat. ..és egyszercsak megláttam őt.... egy pici pár hetes hófehér kiscicát.. és azt írták róla - nem akartam hinni a szememnek - hogy egy olyan gazdit keresnek neki, aki elfogadja az ő másságát, mert ő egy "öreg lélek". Miiiii???? - gondoltam és újraolvastam... "egy öreg lélek lakozik ebben a pici testben.... " Ahogy ránéztem a fotójára is, könnyek gördültek le az arcomon, a szívembe valami belemarkolt és akkor már tudtam, hogy ő az, akit nekem küldött a "sors".

Azonnal telefonáltam és már mentem is érte, persze "véletlen" épp a közelben volt és nem kellett messzire utazni. Mondták, hogy pár hete találták őt a testvéreivel, kidobták őket. De ő valamiért más volt mint a többiek ezért külön is tették. Hófehér, pici, törékeny kis pihe-puha gombóc volt, mikor a kezembe vettem. Majdnem elfért a tenyeremben. Gyorsan beszereztem minden kelléket, mert sok mindenre van szükség, ha lakásban akar cicát tartani az ember. (Alomtálca, alom, etetőtálak, játékok, hordozó doboz, eledel stb.)

Három napig gubbasztott a kanapé alatt, de az ennivalót, amit odatettem elé, azért kinyúlt és behúzta magához. Egyszer csak előmerészkedett és el kezdte felfedezni az új lakhelyét. Sajnos pár nap után belázasodott és 3 napig majdnem 40 fokos láza volt, minden nap mentünk az állatorvoshoz, és a harmadik napon azt mondta a doki, hogy valami idegrendszeri sérülése van és ne is vigyem vissza, mert nem fogja túlélni. Ez fejbevágott.... és nem akartam elhinni, könnyekkel küszködve vezettem hazáig. Ez nem lehetséges - gondoltam - nem azért került hozzám, hogy most hirtelen itt hagyjon. Így elkezdődött a küzdelem a kis életéért.

Hetekig folyamatosan gyógyítottam "energiával", hangfrekvenciákkal, pontosabban delfin és bálnahangokkal. Éjjelente felkeltem és dajkáltam, és beszéltem hozzá. És csoda történt, egyik reggelre jobban lett.... és végül még 12 évig velem volt. Addig pedig rengeteg örömöt szerzett nekem és azoknak is, akik abban az időben hozzám jártak önismereti tanfolyamokra, vagy kezelésekre. Gyógyító cica volt ő, a saját maga gyógyulásával gyógyított engem és másokat is. Megtanított arra, hogy nem szabad feladni, mert a lehetetlennek tűnő dolog is megoldódhat, és tanított az önállóságra, függetlenségre, elfogadásra, a törődésre, a szeretetre, majd 12 év múlva az elengedésre. Pont egy júniusi, nyári napforduló éjjelén döntött úgy, hogy elfáradt a kis teste, megtette, amit kellett és visszament az égi örök mezőkre. Kezemben tartottam és nagyon fájt, hogy el kellett engednem.

De azért még a 12 év alatt megéltünk sok más örömteli kalandot is. Abban az időben úsztak be az életembe a delfinek is. Ekkor megint egy nagy változás vette kezdetét az életemben. A delfin kalandjaimról részletesebben majd lehet, hogy egy másik blogban fogok még írni. Most csak annyit, hogy amikor elkezdtem meditációkat hallgatni, akkor az egyik olyan meditációban, amikor a saját erőállatunkat hívtuk be, akkor nekem egy delfin jelent meg. Furcsa volt, mert azt kellett elképzelni, hogy egy erdőben sétálsz, és megjelenik az állatod. De nekem meg egy delfin lebegett be a képbe. Nem passzolt oda az erdőhöz, de hát ha ő jött, akkor követtem a sugallatokat. Azok pedig odáig vezettek, hogy azon találtam magam, hogy én is meditációkat tartok másoknak, sőt a kedvenceim lettek a delfinmeditációk. Innen már egyenes út vezetett - na, nem volt olyan egyszerű és egyenes -, hogy elkezdtem tanulmányozni a delfineket és bálnákat mélyebben, és hogy miben is tudnak segíteni az embereknek.

Aztán már azon találtam magam, hogy azt szervezem, hogy hogyan tudnék kiutazni valahova vadon élő delfinekkel úszni. Muszáj, hogy találkozzam velük, bár ez akkor megint csak lehetetlennek tűnt. Felvettem a kapcsolatot több hellyel is, ahol lehet úszni delfinekkel. Lefordítottam egy csomó anyagot, elvégeztem tanfolyamokat, ahol a "delfinekkel való gyógyításról" volt szó. Végül Egyiptom mellett döntöttem, mert a Vörös-tengeren van lehetőség együtt úszni vadon élő delfinekkel, így jutottam el oda és éltem át életem egyik csúcsélményét, amikor először úsztam együtt ezekkel a csodálatos lényekkel. Amikor először mentünk ki a nyílt tengerre, ott a motorcsónakban felálltam és hangosan kimondtam, hogy "Itt vagyok", és lám, abban a pillanatban bukkantak fel a delfinek.... , és nem egy vagy kettő, hanem 20-30-40 vagy akár több is.

Ez az első találkozás fantasztikus érzés volt, amit leírni sem lehet, ezt át kell élni, ez az élmény örökre megmaradt a szívemben. Ezt már csak az tetőzte, amikor a vízbe ugrottunk és odajöttek hozzánk. Amikor szembe találtam magam egy delfinnel, aki közel jött hozzám, olyan érzés volt, mintha hirtelen áram ütött volna meg, és ez a jóleső bizsergés átfutott az egész testemen. "Beavatást" kaptam. A hála és öröm érzése árasztott el. Megérinteni nem szabadott őket, de nem is volt rá szükség. Körbe úsztak kíváncsian, majd együtt úsztunk, mintha bevettek volna a csapatba. Akkor ott elhatároztam, hogy ezt meg kell mutatnom másoknak is, így kezdtem el szervezni a delfinekkel úszás programokat, melynek keretében évekig vittem azokat az elvonulásaimra Egyiptomba, akik szerettek volna a vadon élő delfinekkel is együttúszni. A delfinektől is lehet rengeteg mindent tanulni, többek között a békét, az együttműködést, az elfogadást, a spontaneitást, a feltételnélküli szeretetet, örömöt, a jelenlét érzését, az alázatot és a hálát. Még sorolhatnám, de az biztos, hogy akik eljöttek velem és megtapasztalták ezt a csodát, valamilyen módon megváltozott az életük.

De ennek az időszaknak is vége lett. Ezt is el kellett engedni. Ekkor kezdődött egy újabb lecke.

A lovaktól gyerekkorom óta rettegtem. De nem csak, hogy rettegtem, halálfélelmem volt tőlük. Amikor gyerek voltam, - vidéken laktunk - és bandukoltam hazafelé az iskolából, éppen lógó orral valami miatt, lefelé néztem, bámultam a földet. ...és mit láttam meg hirtelen?? Hát patanyomokat.... "ÚrIsten gondoltam, erre soha többet nem fogok hazafelé menni, mert ha szembe jönne egy ló, én biztos elájulok ijedtemben". Ez a félelem irracionális volt, hiszen nem történt velem semmi olyan, ami indokolta volna. Sőt lovas családból is származtam, a nagyszüleim tartottak lovakat, a bátyám meg versenyszerűen lovagolt. De én akkor is féltem tőlük, és azt gondoltam, hogy engem minden ló meg akar ölni, össze akar taposni. Amikor az önismeret útján idejutottam, hogy előjött ez a félelem, akkor gondoltam, hogy ideje szembe nézni vele. Nézzük meg, hogy mi van emögött. Mert ugye, nem minden az, aminek látszik. Fel kellett tennem a kérdést önmagamnak, hogy mit is szimbolizál nekem a ló? Nézzük csak... nekem a ló az erőt, a nagyságot, a szabadságot, a vezetést, irányítást, alázatot képviselni. Rá kellett döbbennem, hogy én ezektől a minőségektől félek valójában. Szóval, ha össze akarok kapcsolódni a saját erőmmel és a többivel, akkor az ehhez vezető út bizony, a lovaktól való félelem legyőzésén keresztül vezet. Természetesen elkezdtem dolgozni magamon ezzel a témával. Aztán egy jó forró, nyári napon összeszedtem minden bátorságomat, és elmentem a barátnőmmel a lovardába, ahol ő lovagolt, hogy legalább próbáljak a lovak közelébe kerülni és esetleg megérinteni őket.

Mikor beléptünk a lovarda kapuján és megcsapott az istállószag, meghallottam a lovak hangját, prüszkölését és nyerítését, a paták dobogását, valamelyik még rugdosta is az istálló ajtót, ja persze és megláttam ezeket a hatalmas állatokat és a patanyomokat is..... nálam lehúzták a rolót...se kép, se hang.... folyt rólam a víz minden irányba, kezeim és lábaim remegtek, a gyomrom görcsbe rándult, a szívem majd kiugrott a helyéről. Szóval az ájulás és pánik határán álltam. El tudod ezt képzelni kedves olvasó, hogy ilyen halálfélelemmel milyen nagy bátorságot igényelt nekem odamenni? De nem adtam fel, megtettem. Fedezékbe vonultam, amíg a barátnőm lovagolt - nehogy szembe jöjjön már egy ló is - és messziről figyeltem őt és a többi lovast is. Azt láttam, hogy mindenki milyen szeretettel bánik a lovakkal, és a lovak nem esznek meg senkit, nem tapossák agyon az embereket, és hirtelen megérintett az az érzés, hogy milyen csodás lehet ez a lovaglás. Megérezni a szabadságot, és összekapcsolódni azzal a szellemi erővel, ami által együtt tudsz működni a lóval. Ott elhatároztam, hogy én fel akarok ülni a lóra, sőt meg akarok tanulni lovagolni, át akarom élni ezt az élményt is, amit a lovaglás nyújthat. Újra egy lehetetlennek tűnő dolgot vettem a fejembe, de döntöttem. Azonnal kértem is időpontot, nagyon féltem, de megtettem, felültem a lóra, és amikor legelőször elindult alattam ez a hatalmas lény, akkor olyan hála és öröm árasztott el, amit megint nehéz szavakba önteni.

Aztán ez annyira jól sikerült, hogy nagyon megszerettem a lovakat és évekig jártam lovagolni és elvégeztem tanfolyamokat a lovakkal való kapcsolódásról. Így megint oda jutottam, hogy másoknak is meg tudtam mutatni ezt az élményt, amit a lovak adhatnak az önismereti úton. A csoportos önismereti programjaimba is bevittem a lovakat, és megint sok embernek tudtam segíteni általuk. Hát így jutottam el én a halálfélelemtől a vágtáig.

De újra jött az elengedés része.... ezen is túl kellett lépni, újra elengedni. Olyan élethelyzetek jöttek, ami miatt meg kellett tenni.

Lassan eljutunk a jelenhez, - amikor is tavaly ősszel kezdődött ismét egy új szakasz. Azóta egy kutyus lett a következő segítőm. Ő is nagyon sok mindenre tanít...... hogy mi mindenre, arról majd talán később mesélek.

Úgy tűnik, hogy mindig, amikor valami nagyon lehetetlennek tűnt, de nem adtam fel, akkor abban a kihívásban volt a legnagyobb tanítás, mely úton a gyengeségeket és félelemeket át lehetett alakítani erősséggé. Ez pedig olyan erőhöz, önbizalomhoz juttatott, amiért mindig hálás leszek.

Köszönöm, ha végig olvastál!

Neked én miben is tudok segíteni? Klikk ide

Szeretettel:

Ne feledd az alábbit:

"Az állatok a szellemi világ hírnökei.
Amint nyitottá válunk az erőt adó állatokra (totemállatokra), és megvilágosodik üzenetük, egyre több tapasztalatot szerzünk, amelyek idővel egyre biztosabbá és tisztábbá válnak. A mi feladatunk, hogy az állatok szellemének ősi ismereteiről tapasztalatot szerezzünk, és ezáltal megleljük a visszavezető utat a minden létezővel való kapcsolathoz. A tudatosság felé vezető úton az "erőállatok"/"totemállatok" nagy segítségünkre vannak. Itt az ideje, hogy az emberiség újra összekapcsolódjon az állatokkal és a természettel, és visszataláljon a saját lelkéhez. Csak így tudjuk visszaállítani az egyensúlyt a Földön."